Charon: Emigráns karácsonyok

( Visszaemlékezés egy küzdelmes időre )

                       

Új utakon

 A Rákóczi úti karácsonyok korszaka a gyerekkor tündérvilágával lezárult. Az élet fényesebb oldalait a jövőt külföldön kerestük. Bennünket, és mint annyi más barátunkat, elkapott a Nyugati láz. Idehaza semmit sem lehet elérni mondtuk, ha valamire akarunk menni, nyugaton kel próbálkoznunk.  Abban az időben Berlin volt az írók, filmesek muzsikusok Mekkája. Mi is ide törekedtünk hát, és amikor 1930 tavaszán végre leszálltunk az Anhalter Banhofon:

Úgy éreztük most kezdődik számukra az igazi élet és ez igaz is volt. Csak más értelemben, mint ahogyan elképzeltük. Mert a filmes Mekka már túl volt terhelve és a magyar karriervadászok lehetőségei megcsappantak. Azonkívül a politikai berkekben lassan dübörögni kezdett, a Föld a nemzeti szocialista hadak felvonuló csizmái alatt.  Még két viszonylag zavartalan évünk volt próbálkozásokra, mielőtt a kontinentális vihar elért bennünket.  Ezt a két évet tanulságok levonásával töltöttük és humoros módon sokkal elszigeteltebb remeteéletet folytattunk mint hazánkban.  Részemre Berlin nem a zenész pálya hangos sikerekkel zengő tetőpontját hozta, hanem elmélyedést, okkult stádiumaim előrehaladását és ritka erejű ezoterikus élményeket.  Szüleink is más területen próbálkoztak regényeket írtak, darabokat fordítottak és tudományos vagy okkult vállalkozásokat terveztek. De a karácsony itt is csak elérkezett, és minthogy a család együtt volt az ünnepek  még intimebbeké,  belsőségesebbekké váltak.  Részint rokoni támogatás, részint a nálunk szerencsésebb művésztársak segítsége annyit juttatott kezünkhöz, amennyivel mérsékelt kultúréletet folytathattunk két évig, de fölösleg sohasem volt.  A karácsonyt Mindenesetre megrendeztük. A régi Berlin ünnepkultusza óriási méretűnek nevezhető. Úgy láttam itt még szebbek a külsőségek, nívósabbak az ünnepi részletek, mint Budapesten. 

Berlinben Bach karácsonyi oratóriumát lehetett hallani szenteste és minden kis templomban felemelő orgonazene volt programon.  Az ünnepi hét előkészületei akkora pompát mutattak, amelyet otthon el sem tudtam képzelni. Az olcsó áruházak filléres, márkás áruk, képtelen tömegét zúdították az új jövevény elé.  Vásároltam is belőle ameddig pénzemből futotta, ami nem sokat jelentett, hiszen keresetem akkor majdnem sohasem volt, de valami mégis mindig akadt és bármilyen keveset vihettem haza kezemben a kis paksamétával, tágra nyitott szemekkel néztem és élveztem a bőség parádéját.  Aki ebben az időben nem látta Berlint az semmit sem látott a Német főváros ilyen tekintetben Európa egyetlen más városa mögött se maradt el. Tauenzien Strasse

 a Gedachtnis Kirche pompás dómjával  tündéri színes panorámás nyújtott. 

( 1939-es kép)

 Ünnepi körutazás

 Az első napok csodálkozással teljes nézelődés után aztán érvényesült a kialakult misztériumtechnika.  Minekutána a fényben úszó főútvonalak látványosságával kissé beteltem,  éppen karácsony délutánján a mellékutcák felé irányoztam lépéseimet, hogy megnézzem, milyen módon készülnek a szentestére kisebb emberek. A Clausewitz Strasse környékén persze jómódú németek laktak és így már korán elindultam, hogy a kevésbé elegáns utcákba is eljuthassak.  Berlin ugyan nem ismertem jól,  de a Kurfürstendamm kerületét, ami a relatíve új építkezésekhez tartozik, már hónapok óta bejártam és itt nem tévedtem el.  De legrosszabb esetben a zsebemben volt egy 5 márkás pénzdarab, amit ha bajba jutottam volna csak elő kellett venni, oda inteni egy taxit és bemondani a városrészt és a kocsi percek alatt vissza repített volna a Clausewitz Strasse 2 szám alá.

Mindazonáltal eléggé jó tájékozódó ösztönnel rendelkeztem és ilyesmi soha sem fordult elő velem. Az 5 márkásnak pedig más rendeltetése lett.  A környező utcák igen szépek, csendesek és elegáns nép lakja őket. Szépen ápolt terek, süllyesztett kertek övezik, sok intim mulató, de vásárterek is találhatók erre.  Egyik széles út, a divatos Hallenseera vezet, a másik a Heerstrasse felé.  Jó időbe tellett, míg a Ringbahnhof  és kombinált vasútállomás irányjelzésein eligazodtam. De hamarosan tudtam hova melyik vonaton kell indulni. Úgyszintén a földalattit is kiismertem egy idő múlva. Most azonban nem kellettek villamosok sem a Ring Bahn. 

1930 karácsonyán okkult  ösztöneim új erőre ébredtek, ekkorra már leszámoltam a karrier lehetőségekkel és többé nem anyagi sikert, hanem szellemi élményeket vártam Berlintől. Ilyen tekintetben még többet nyújtott számomra a nagy kultúrváros, mint bármekkora pénzösszeg, amit nyomorúságos sláger kompozíciókat kereshettem volna.  Sőt ma már biztos vagyok benne, hogy Berlin igazi értelme sohasem tárul fel előttem, ha ez időben anyagi sikerem van.  Nos, hát akkor már tudtam mit várhatok és pszichikai élményeket kerestem. A karácsony délutáni portyázásra egyedül indultam el zsebemben mindössze néhány márkával és hamarosan elértem a csendes utcák övezetét. Kis téren kötöttem ki, amelynek közepén barokk stílusú kápolnába állott,  a tér és a háttér is egészen havasak voltak, néhányan álltak a templom ajtóban, amely hol kinyílt, hol becsukódott.  Belülről világosság szűrődött ki, minden kapunyitásnál és orgonamuzsika hangzott ki az utcára. Én is közelebb mentem és elhatároztam megtekintem a törpe Dómot.  Az épület belül szabályos kis barokk struktúrájú volt. Valaki a láthatatlan karzaton igen szépen játszott az orgonán. Ismertem ezeket a kis templomokat. Ugyanilyen van Budapesten a Rózsák terén, és az épületbeosztás is olyan, mint Pesten. Akkor erre kell lennie a folyosónak, amely a feljáróhoz vezet, gondoltam és megindultam egy korridoron, majd  a csigalépcsőn felfelé.  A lépcső valóban a karzatra vezetett.  Az épület egészen a rózsatéri nagyobb templom beosztását mutatta.  A karzaton szimpatikus külsejű fehér hajú kántor kezelte az orgonát.  Lenn kevesen ültek, ez nem a misék, hanem a csendes áldozatok ideje volt.  A fehér hajú kántor Bach kedvenc chorál-variációit játszotta a ” Was gott tut, das ist Wohlgetan” melódiájára.  Utána praeludiumokat szolgáltatott meg az “Orgelbüchleinből”  még hármat és végül a témát a saját fuga feldolgozásában ismételte. Én levetett kalappal némán, tisztelettel néztem kezeit. Igen finom, energikus orgonamesteri kezei voltak.   Nemsokára befejezte a koncertet hátranézett.  És elmosolyodva megkérdezte: 

– Akademist?

– Ja, ich bin es. – válaszoltam. 

– Wollen sie spielen?- kérdezte, fejével a kis orgona felé intve.

 Igen, ha szabadna egy rövid próbát tenni.  Erre odalépett és rámutatott az orgonapadra, onnan meg a manuálókra. A hangszer szép kis 3 manuálós orgona volt, normálméretű pedállal.  A játékasztalt és a pedálbeosztást már ismertem a Zeneakadémia kupolájából, mert ez ugyanaz a típus volt  melyen még növendék koromban játszottam néhányszor, csak díszesebb kivitelű és lágyabb hangú volt.  A Kántor figyelte mihez kezdek, úgy látszott a Berlini orgonaszak növendékei is főleg templomban járnak gyakorolni, s a a kántorok hozzá vannak szokva növendékek látogatásához a karzaton.  Amint regiszterek be nyomtam, belekezdtem ugyancsak Bach karácsonyi oratóriumának első Chorál témájába, majd az ismert változatok után nem túl hosszú fugát rögtönöztem a dallamra, ezután néhány tokkáta szerű átmenet után visszatértem a főtéma titánjához “mit Voles Werk”. 

Sehr gut, sher gut! – mondotta.

Sie verden noch einmal ein ausgeze- ichneter Bach spireler sein!

A játék után lekísértem és lépcsőn és útközben elbeszélgetett velem.  A német nyelvet pedig akadozva beszéltem akkor, de azért mindent megértettem és olvasni sokkal jobban olvastam, mint ahogyan beszéltem. Lakásunk a nemrégen elhunyt General musik direktor Mörike ötszobás appartmantja volt.  Ezt teljesen berendezve, igen szép zenei könyvtárral együtt béreltük.  Mikor az orgona mester meghallotta hol lakom, rögtön értette miről van szó. Mörike karmestert ismerte. A híres Wagner dirigens és koncertkísérő az orgonajátékosnak régi barátja volt, néha lakásán is megfordult professzionális ügyekben. Mörike  egyszer a Missa Solemnis-t  vezényelte és a Kántor vegyes-kart vezette, akkor  a szólisták a karnagy lakásán próbáltak és azon ő is jelen volt.  Még néhány szót váltott velem, tanácsokat adott, hogy milyen műveket tanulmányozzak át, aztán haza tért családjához.  A kis ház amelyben lakott, nem messze állt a templommal szemben. A lakás első emeleti ablaka, már itt is ki volt világítva a Szenteste gyertyái nemsokára kigyulladtak.  Pedig még csak fél 5-öt mutatott az óra, hanem Berlinben hamar kezdik az ünnepet, hogy tovább tartson a meghívott együttlét ideje. Én pedig még csendben visszasétáltam a templomhoz és a kapuban egy kopott koldus ölébe ejtettem az öt mártást. Ma már nem lesz szükség taxira, gondoltam. 

Azzal hazafele vettem utamat. A házak majdnem minden ablaka teljes kivilágításban készült már az elsötétítésre majd a gyújtásra.  Hanem errefelé csak a villany csavarták le, az ablakredőnyt felhagyták.  Legtöbb helyen már égett a gyertyák csúcsa és a roletta még nem volt leengedve.  A szobában ahová beláttam, anyák, apák, néhol nagyobbacska gyerekek forogtak karácsonyfák körül. Itt ott még csak ekkor rakták fel az ezüst boákat, máshol már a színes gyertyák is égtek. Különös módon megfigyeltem, hogy Berlinben az emberek igen sok helyen nem húzzák le a redőnyt ünnepek alkalmával. Örömüket az utca felé is mutatják. Ugyanez volt a kép szilveszterkor, amikor az utcán idegenek gratuláltak egymásnak és letegezték a járókelőket.  Néhol konfettit is szórtak és bengáli tüzet gyújtottak.  De sietni kezdtem már, mert az idő már 6:00 óra fele járt és még nem voltam nagyon közel a Clausewitz strasse-hoz.  A következő saroknál kifordultam a Kürfürstendammra s megtekintettem a keresztezésnél felállított mindenki karácsonyfáját. Ez az egyik téren állt, a nevét már elfelejtettem hol.  Idetették le a szegények csomagjait, amelyeket a Charité megbízottai osztottak szét. A rendőrök számára posztokon tették le az ajándékokat elegáns autóvezetők.  Egyik másik Chupo úgy tele volt aggatva cigaretta skatulyákkal, meg más szépen csomagolt ajándék holmival, hogy alig tudták elvinni.  Már 6:30 volt, amikor hazaértem. Persze szemrehányás elfogadott, hogy hol maradtam ennyi ideig, pedig tudták mit teszek, hiszen az utóbbi években már rendszeresen elvonultan ünnepi meditációs körútra karácsony délutánján.  Nem baj, nem történt semmi a család más tagja is késtek.  A gyújtás ezen az estén csak öt perccel 7:00 után következett be, mert vendégeket vártunk.

 Ég és föld között

A Szenteste nálunk odahaza Budapesten is mindig tarka képet mutatott.  Vendégeink többnyire voltak.  Néha valóságos farsangi együttes ült le a 12 személyes asztal mellé vacsorázni.  Színészek és színésznők, barátok és családtagok rokonokkal vegyületek. Mindegyikünk  számára volt ajándék és mindenki hozott is valamit vagy nekünk, vagy szüleinknek. 

Akkor apánk ünnepelt filmrendezőnek számított és sok barát jelentkezett. Most azonban csak néptelen földönfutóknak vettek bennünket. Új karriert még nem csináltunk, viszont az áll barátok távolmaradása, annál intimebb tette az ünnepet. Ezen az estén olyan vendégeink voltak, akik emberi és okkult alapon ismerkedtek meg velünk. A színpad és Filmvilág talmi csillogása elkopott és a család újra még intenzívebben, mint hazájában szellemi dolgokkal foglalkozott. A meghívottak, két emigráns emberpár okkult vonalon közeledtek apámhoz, aki akkor laikusokat  szívesen bevezetett a szellemi tanulmányok alapjaiba. Akkor ő volt a nagy okkult tekintély a családban. Az emigráns pár, az 1918 as forradalom exponált fiataljai, külföldre szakadtak és érdekes utakon tengették életüket. A kompánia lelke nevezzük Georgenak,  takarítóvállalatot tartott fenn Berlinben, amelybe barátját Schimmert is bevonta.  Dolgozott a két társnő, sőt még egy harmadik barátnőjük is, akit külön engedéllyel hoztak magukkal.  A magányos nő divatszabász volt és egykor Pogány Józsefnek

 a Bécsbe szökött népbiztosnak volt barátnője.  A fiataloknak semmi komolyabb cselekmény nem terhelte személyi listáját,  de odahaza nem maradhattak meg. George  a legértelmesebb üzletemberek közé tartozott. Kezében bármi, amihez fogott felvirágzott, noha alig rendelkezett a befektetése szükséges pénzzel. Most is más pénzelte vállalkozását.  Ezek az emberek már torkig voltak a vándor élettel, öregebbek is lettek és komolyan érdekelni kezdte őket az élet mélyebb értelme.  Azt nevelőapám tanítása nyomán az okkult irányban próbálták megtalálni.  A karácsony este abban a formában, ahogy azt nálunk ünnepelték, számukra teljesen nóvum volt. Ilyet ők még nem láttak és nagyon élvezték szellemi tartalmát. A külsőségekhez ők is hozzájárultak természetesen, amennyiben sok apróságot vásároltak össze mindegyikünk számára. De az eredeti dolog az volt hogy én érkezésünkkor őket is ajándékok fogadták és utána tartalmas keresztény misztérium szeánsz következett.  Az ajándékok összeszedése 1931-ben könnyű feladatot jelentett Berlinben. 50 márkából egész kosárra való tetszetős holmit csinos emblémákat  vásárolhat ott valaki a Woolworth bazárban és ezt senki sem mulasztotta el megtenni. A gyújtás után misztikus témákról esett szó, élményeket írtak le, kérdéseket tettek fel a túlvilági élettel kapcsolatban. Én akkoriban mint hírhedt ateista az ellenzéket képviselte, apám hitvallásával szemben. Én inkább buddhistának vallottam magam, apám pedig Krisztus híve volt. Azért hát a vitákban rendesen engem is meg akartak győzni. Pedig lényegében nem számítottak, akkor sem materialistának, hanem az irányzat, melynek az anyám és apám hódoltak, nem felelt meg az ízlésemnek. Magam már akkor hermetikus és ezoterika szimpátiát mutattam, de az akkor nálunk nem divatozott.  Foglalkoztam jógával abban az időben mikor nálunk idehaza még senki sem ismerte a Mazdazdan és a Hatha jóga közötti különbséget.  Praktikus pszichológiai tanulmányokat végeztem és ekkor ismerkedtem meg első ízben a mentális kémiával.  De természetesen karácsonykor nem tört ki komoly vita, a disputa csak tréfás nyilak kilövésében kulminált a hitetlen kaján felé. 

 1931 Szenteste különlegesen bensőséges örömteli együttlétet produkált. Mindenki a legjobb hangulatban vett részt a közös misztériumon. A szalonban álló Steinway zongorán, a széttolható üveg ajtók mögött elhangzottak a Mennyből az angyal akkordjai és a melódiát a társaság kórusban énekelte utána. Később apám és anyám készülő okkult regényéből olvastak fel részleteket majd a jövő lehetőségeit vitatták meg.  A kilátások nem sok jóval biztattak, de a vendégek született világcsavargó voltak és készen álltak rá, hogy újból tartózkodási helyet cseréljenek, ha itt sem lehet megmaradni, George-k  Párizsból kerültek Berlinbe.  És most már London következett volna, ha odébb kell állni. 

 Karácsony másnapján megint vendégek jöttek délutánra.  Nálunk gyülekezet a “második garnitúra”.   Mi voltunk a még be nem érkezettek és a sikertelennek klubja. A “nagyok”  és jól keresők nem fogadták be maguk közé az új jövevényeket, mert állásukat lehetőségeiket féltették tőlük. Persze alamizsnát azért néha osztogattak, annál is inkább mert az nem puszta jótékonyság volt.  Bizonyos elégtétellel szemlélték egyesek a fordított helyzetet amely kialakult. A későn érkezettek néha odahaza híresebbek és tekintélyesebbek voltak, mint a kezdők akik külföldre mentek.  Például apám odahaza nagy potentátnak számított és idekint tanítványa maga mögött hagyta. A nagy divatember alig titkolt elégtétellel szemlélte egykori mesterének küzdelmét a felszínre jutásért. A sors nem szánt több világsikert apámnak ezen a helyen, de azért tanult és amit átélt inkarnációkra való tanulságot nyújthatott számára. Engem a professzionális vonal elzáródása nem izgatott különösen, mert már akkor megutáltam a festett arcok világát. Kezdtem más területre áttolni érdeklődésem súlypontját. A jövőre csupán olyan terveket készítettem, melyek a modern misztériumokkal álltak összeköttetésben. Az ezoterikus tudomány praxisának első komoly gyakorlatait végeztem és olyan élet programot állítottam magam számára fel amely jóval később húsz év múltán szökött virágba. Ennek nem volt akadálya a gyakorlati élet oldaláról, mert a misztérium tudomány melynek közvetítőjévé lettem nem ismeri a konkurenciát.  Mégis azt hiszem, azonban hogy a későbbi okkult eredmények a karácsonyi gyertyák lángjaiból alakultak át hermetikus fáklyákká, amelyek életem mélytengeri utazásait fároszként  világítják be az óta sem csökkenő intenzitással.”

© Minden jog fenntartva.